A filmjeink lesznek az utolsó lenyomatai ennek a rohamosan változó, tradicionális világnak

Lehet-e számszerűsíteni a boldogságot? Bhutánban véresen komolyan veszik a kérdést, és rendszeresen monitorozzák a lakosság boldogságszintjét egy száznegyvennyolc kérdéses kérdőívvel, amiket kifejezett boldogságügynökök töltenek ki a helyiek válaszaiból. Egy ilyen ügynököt, Ambert követi Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai A boldogság ügynöke című dokumentumfilmje, amiből kiderül, hogy a zárt, de egyre jobban nyitó Bhutánban is pontosan ugyanolyan problémákkal küszködnek az emberek, mint a világ bármelyik pontján – bántó párkapcsolatok, önbizalomhiány, alkoholizmus, depresszió.

Zurbó előző filmje, a szomáliai Kafiyah Saiddal készített Könnyű leckék a locarnói filmfesztiválon debütált, A boldogság ügynökének a bemutatója pedig az idei Sundance Filmfesztivál versenyprogramjában volt. Mielőtt még ment volna tovább turnéztatni a filmjét, sikerült leülni vele beszélgetni arról, hogyan változott meg Bhután, miért pont egy ilyen ügynök lett a film főszereplője, és milyen a dokumentumfilmezés helyzete most Magyarországon és a világban.

Miért pont Amber lett a film főszereplője?

A film előkészítésekor több boldogságügynökkel is találkoztunk, de Amber volt számunkra a legkarizmatikusabb. Az előző filmünk forgatásakor betoppant ahhoz a családhoz, amellyel akkor dolgoztunk, és felvette a családfővel a boldogságinterjút. Megihletett minket a helyzet abszurditása, hogy az ügynökök szubjektív érzéseket, életélményeket számszerűsítenek. Ezután kapcsolatban maradtunk vele, és szépen lassan megismertük az életét. Megtudtuk róla, hogy magányos, miközben idős, beteg édesanyjáról gondoskodik, és mindennél jobban vágyik a szerelemre. Megérintett minket az a kontraszt az életében, hogy kérdezőbiztosként más emberek boldogságát méri fel, miközben ő maga boldogtalan. Úgy éreztük ez egy abszurd drámába illő élethelyzet: a boldogságügynök, aki keresi a saját boldogságát. Rajta keresztül akartuk felfedezni Bhutánt, és az emberek lelkébe látni.

A kérdezőbiztosok hogyan állnak a munkájukhoz? Mint egy véresen komoly állami feladathoz?

A kérdezőbiztosok komolyan veszik a munkájukat. Ám ők nem a Boldogság Kutatóközpont állandó alkalmazottai, időszakosan kérik fel őket az adatgyűjtésre. A mi ügynökeink egy vidéki központnak dolgoztak, ez egyfajta másodállás nekik. Maga a Bruttó Nemzeti Boldogság koncepció nagyon fontos Bhután számára, az ország védjegye, a 4. király projektje. Ez egy fejlesztéspolitikai irányelv, aminek négy értékpillére van: fenntartható fejlődés, jó kormányzás, a természet védelme és a tradíció megőrzése. Bármilyen gazdasági fejlesztési akciótervet készítenek, annak meg kell felelnie ezeknek az irányelveknek, így próbálják modernizálni az országot.

A boldogságfelmérés eredményeit pedig igyekeznek beépíteni a törvénykezésbe. A felmérés célja, hogy az eredmények elemzése segítse a kormányt abban, hogy intézkedéseivel és programjaival a „még nem boldog” csoportból minél többen kerüljenek át a boldog lakosok közé. Természetesen nem minden intézkedés működik a gyakorlatban Bhutánban, sok szociális problémával küzd az ország, de maga a gesztus, hogy a kormány nemcsak a gazdasági növekedésre kíváncsi, hanem a lakosság lelki, mentális, fizikai jólétére is, már önmagában is értékelendő.

Ha ez politikailag és gazdaságilag ilyen fontos téma, a stábot nem felügyelték szigorúan?

Arun miatt, aki helyi, könnyebb volt engedélyeket szereznünk. Arunt ismerik Bhutánban az előző filmünk miatt. Azt pedig az elejétől fogva tudtuk, hogy nem magáról a Bruttó Nemzeti Boldogság kérdőívről, annak lebonyolításáról, felhasználásáról és törvénykezésbe való beépítéséről akarunk filmet csinálni. Az össznemzeti boldogságról született már rengeteg tanulmány, elemzés, televíziós riport, de minket a személyes emberi történetek érdekeltek. Maga a boldogság-kérdőívezés számunkra egy narratív eszköz volt arra, hogy megismerjünk hétköznapi emberi sorsokat. A koncepció fejlesztésekor tudtuk, hogy egy road movie-t szeretnénk forgatni, amikor is a boldogság-kérdezőbiztosokat követjük és rajtuk keresztül látunk majd bele különböző sorsokba, és abba, hogy mit gondolnak a bhutáni emberek a boldogságról.

Milyen gyakori, hogy Bhutánban doksik készülnek?

Arun az első képzett dokumentumfilm-rendező Bhutánban. Kevés szerzői filmes létezik az országban, hárman-négyen vannak, ők inkább fikciókat készítenek, ám Arun és én a dokumentumfilmekre szakosodtunk. A külföldi stábokat nehezen engedik be az országba, kizárólag magas napi vízumdíj ellenében forgathatnak, és felügyelik a munkájukat, például ha készül egy CNN- vagy BBC-riport Bhutánról. Viszont nekünk Arun révén különleges hozzáférésünk volt a témához, és együtt szabadon mozoghattunk az országban. Az előző közös filmünket, A monostor gyermekeit is bemutattuk Bhutánban egy utazómozi-projekt keretében. Ezáltal Arun ismert lett az országban, így tudtunk arra hivatkozni, hogy egy hasonló projekten dolgozunk.

A főszereplő aztán a magánéletükről kérdezi a bhutániakat. Velük hogyan lehet kiépíteni a bizalmat?

Ez a dokumentumfilmezés kulcsa. Egyébként a bhutáni emberek rendkívül nyíltszívűek és őszinték. Általában sok időt töltünk a szereplőkkel kamerán kívül is, hogy kölcsönösen megismerjük egymást. Az előző filmjeimben egy szereplőre vagy egy családra koncentráltunk, és volt idő arra, hogy kiépítsünk egy bizalmi kapcsolatot a szereplőkkel. Ennél a filmnél kicsit más volt a helyzet, mert maga a forgatás olyan volt, mint egy nagy casting. Jártunk házról házra, és sosem tudtuk, hogy kivel fogunk találkozni.

Nem tudtátok előre?

Nem, és azt sem tudtuk, hogy milyen emberi sorsokkal szembesülünk, és mennyire lesznek őszinték az interjúalanyok. A kiemelt szereplők választása intuitív módon történt. Sokszor azok váltak szereplőkké, akik igazán meg tudtak nyílni a boldogságinterjú közben, és őszintén beavattak minket az életükbe és a küzdelmeikbe. A film koncepciójának kidolgozásakor tudtuk, hogy szeretnénk a „boldog Bhután” sztereotípia mögé nézni.

A kormány előszeretettel propagálja a Bruttó Nemzeti Boldogság filozófiáját és büszkén hirdeti a boldogságindex-eredményeket, de minket az érdekelt valójában, hogy milyen sorsok rejtőznek a számok és a statisztikai adatok mögött.

A kezdetektől tudtuk, hogy egy road movie-t fogunk forgatni, amiben sok emberrel találkozunk, és a történet mozaikokból fog összeállni. Fel-felvillantunk egy-egy sorsot és ebből a szövetből fog összeállni Bhután igazi arca. Egyfajta reprezentatív látleletet akartunk adni arról, mit gondolnak az emberek a boldogságról és a boldogtalanságról. A mellékszereplők kiválasztása során az is fontos szempont volt a számunkra, hogy kinek a története tud kapcsolódni Amber boldogságkereséséhez, kinek a története rímel az övére vagy épp ellenpontozza azt.

Számomra a legemlékezetesebb jelenet a filmben Jangka és mamája boldogságinterjúja. Jangka egy rendkívül érzékeny és bölcs kamasz lány, aki egy apró faluban él Közép-Bhutánban. Nappal iskolába jár, délutánonként napszámba, ő tartja el a családot, mert az édesapja elhagyta őket. A boldogságinterjú során őszintén mesélt arról, hogy félti alkoholista édesanyját – aki ott ült mellette –, és minden éjjel rémálmai vannak, hogy valami történik vele. Ahogy egyre jobban megnyílt az interjú során, érezni lehetett, hogy nem tabutéma köztük az alkoholizmus, sőt talán a szeretet és az elfogadás fokmérője lehet, hogy erről beszélni tudnak az ügynököknek is. Jangkát annyira megszerettük az első találkozás alkalmával, hogy kiemelt szereplővé vált a filmben, és rendszeresen visszajártunk hozzá forgatni.

A Könnyű leckéket maga a főszereplő narrálta, itt nem gondoltatok hasonló megoldásra?

Van hasonló megoldás a filmben, hiszen a mellékszereplők életét az intim belső monológjaikon keresztül ismerjük meg. Ez egyfajta folytatása a boldogságinterjú-helyzeteknek. Ambernek végül nem lett belső hangja a filmben, mert nem igazán a szavak embere. Őt hétköznapi interakciókból ismerjük meg, amikor a munkatársával beszélget, az édesanyját ápolja vagy éppen randizik. A nőktől mindig zavarba jött és fura, kényelmetlen helyzetekbe keveredett. Nehezen tudott az érzéseiről beszélni, ezt a tánccal és az énekléssel kompenzálta. Az ő érzelmi nyelve ez lett végül a filmben.

Hányan voltak, akik végül nem kerültek be a filmbe? Mennyi alannyal találkoztatok?

Körülbelül negyven boldogságinterjút forgattunk. Egy interjú 148 kérdésből áll és több mint két-három órába telik lebonyolítani. Kilenc témakörben tesznek fel kérdéseket az ügynökök a pszichológiai jólléttől kezdve a spiritualitáson át az anyagi javakig. A filmben csak egy-egy részletet látunk ezekből a helyzetekből. A boldogságinterjút szerzői szabadsággal kezeltük, sűrítettük és szelektáltuk, azokra a kérdésekre koncentráltunk, amelyek valami miatt kapcsolódtak a szereplő személyes történetéhez. Sokan nem kerültek be a végleges filmbe, mert az is fontos a számunkra, hogy a szereplők a társadalom különböző szociális rétegeiből kerüljenek ki, hogy minél árnyaltabb képet tudjunk festeni a bhutáni boldogságról.

A 2017-es A monostor gyermekei készítése óta mennyit változott Bhután?

Rengeteget. Főleg a fővároson, Thimphun lehet érezni, hogy elképesztő iramban fejlődik és terjeszkedik. Úgy látom, hogy talán a filmjeink lesznek az utolsó lenyomatai ennek a rohamosan változó tradicionális világnak. Sokan kivándorolnak Ausztráliába, ami a filmünkben is megjelenik. A fiatalok tömegesen hagyják el az országot, mert a lassú modernizáció nem kínál elegendő munkalehetőséget a számukra, és akiknek nagyobb az ambíciójuk és pénzt akarnak keresni, nem találnak elég lehetőséget Bhutánban. Az ötödik király válasza az „ausztrál exodusra” egy nagyon érdekes utópisztikus projekt. A bhutáni király kitalálta, hogy létrehoz egy Mindfulness Cityt, ebbe az egy városba fogják „beengedni” a kapitalizmust – a buddhizmussal ötvözött mindfulnesst, és majd ez teremti meg a munkahelyeket, illetve hozza a tőkét az országba. Abban bízik, hogy ez a beruházás visszacsábítja az Ausztráliába kivándorolt bhutániakat.

Arunnal tizenegy éve ismeritek egymást. Hogyan dolgoztok együtt?

Tizenegy év alatt nagyon összeszoktunk. Arunnal együtt tanultunk a DocNomads Joint Master képzésben, majd az első egész estés filmünket is együtt rendeztük. Ez volt A monostor gyermekei. Az egyetem alatt rájöttünk, hogy szeretünk együtt dolgozni és könnyen kommunikálunk, kiegészítjük egymást, én sokkal analitikusabb vagyok, míg ő sokkal gyakorlatiasabb. A DocNomadsban együtt váltunk rendezőkké, közösek a referenciáink, könnyen megértjük egymás vízióit, ami a legfontosabb egy alkotói kapcsolatban. A monostor gyermekeinek a forgatásán kidolgoztunk egy munkamódszert. A legfontosabb szituációkat igyekeztünk akkor forgatni, amikor én is kint tartózkodtam Bhutánban. Arun, bhutáni lévén, folyamatosan tudta tartani a kapcsolatot a szereplőkkel és forgatott, ha éppen valami fontos történt az életükben. Én közben elkezdtem feldolgozni az anyagot Budapesten Sass Péter vágóval. Így párhuzamosan tudtunk vágni és a forgatni, ami segített abban, hogy megtaláljuk a történet fókuszát. Rendszeresen beszéltünk telefonon, Arun a forgatott anyagot elküldte nekünk, mi pedig a vágott szekvenciákat neki. A forgatást is közösen terveztük meg, ha épp nem tudtam jelen lenni.

Ennyi idő után van olyan, amiben nem értetek egyet?

Hasonlóan gondolkodunk és hasonló az ízlésünk is, ezért általában meg tudjuk győzni egymást. A vágási folyamatban sokat segített nekünk Sass Péter vágó, aki igazi alkotótárssá vált. Több mint egy évig vágtuk a filmet, és közben párhuzamosan forgattunk. Ez volt a legnehezebb dramaturgiai szerkezet, amin valaha dolgoztam, a történet mozaikossága miatt.

A statisztikákból néha megjelenik egy lista a képen a szereplők mellett. Ez az ötlet hogyan jött?

Ez egy szerzői gesztus. A kérdőív 148 kérdése 9 témakört érint: lelki egyensúly, életszínvonal, közösségi élet, kulturális sokszínűség, időbeosztás, hatékony kormányzás, természeti környezet, egészség, oktatás. Ezekből a kérdésekből válogattunk, és mindig a szereplő személyes élettörténetéhez kapcsolódott, hogy mit emeltünk ki a kérdőívből. Izgatott minket a helyzet abszurditása, hogy hogyan lehet szubjektív életélményeket számszerűsíteni. Már az első tesztforgatások alkalmával megfogalmazódott bennünk az ötlet, hogy szeretnénk felhasználni a nemzetiboldogság-statisztikát. Hiszen mindenkinek kiszámolják az egyéni boldogságprofilját, szerettem volna, ha a filmben is megjelenik a gondolat, hogy mindenki lefordítható egy boldogságkartotékra. Erre rímelnek vagy ezt ellenpontozzák a személyes történetek.

Te kitöltöttél ilyen kérdőívet?

Arunnal felvették a hivatalos kérdőívet még az előző körben. Én nem töltöttem ki, de mostanában nagyon sokan rákérdeznek a boldogságindexemre.

Említetted a szerzőiséget. Hogyan látod, mi a te szerzői kézjegyed?

Ennek megfogalmazását talán inkább a kritikusokra bíznám. Dokumentumfilm-készítőként általában hiteles emberi történetek után kutatok bárhol játszódjanak is a világban. Fontosnak tartom megmutatni a hétköznapi történések mögött húzódó mély emberi drámákat, a kapcsolatok dinamikáját, a vágyak, álmok és félelmek rejtett, láthatatlan arcát. Filmjeimben gyakran foglalkozom kultúrák, identitások, értékek és minták találkozásával. Ezekhez a történetekhez vonzódom, az olyan intim élethelyzetekhez, ahol a kulturális másságot áthidalva megmutathatjuk az univerzális értékeket, azokat az érzéseket, amik összekötnek minket, bárhol nőjünk is fel a világban. Valószínűleg ez a kíváncsiságom a kulturális másságra a DocNomads-képzésben gyökerezik, ahol 24-en voltunk osztálytársak a világ minden tájáról. Nagyon erős élmény volt nekem a képzés alatt, hogy kinyílt a világ, megtanultuk a valóságot egymás szemén keresztül látni és filmeket készíteni más országokban, kulturális közegekben, akár a nyelv ismerete nélkül is. Ez volt a DocNomads szellemisége, ami szerintem a mai napig érezhető a filmjeimen.

Mi volt előbb: ez az ösztönös kíváncsiság vagy a vágy, hogy dokumentumfilmek készüljenek ebből?

A dokumentumfilmezés. Az első dokumentumfilmemet az ELTE filmszakán készítettem egy gyakorlati kurzusra, egy hajléktalanszállón élő anya és a fia kapcsolatáról szólt. Meghatározó élmény volt, hogy közel kerülhettem hozzájuk, a bizalmukba fogadtak, a forgatások során része lettem az életüknek, és közben kölcsönösen hatottunk egymásra. Ekkor erősödött meg bennem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. A dokumentumfilmezésben nagyon izgalmas az, hogy a valóság töredékeiből tudsz drámai történetet felépíteni, hogy folyton elemzed a valóságot, próbálod megérteni a szereplőket, a különböző motivációikat, megjósolni a lehetséges történéseket és figyeled önmagadat is, hogyan reagálsz minderre. Nem tudom, hogy más alkotók hogyan jutnak el a dokumentumfilmhez, de szerintem ebbe a műfajba vagy beleszeretsz, vagy nem.

Négy éve alapító tagja voltál a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesületének. Hogyan látod az utóbbi évek tapasztalatait?

Nagyon örültem annak, hogy létrejött. Annyira szétzilálódott a kulturális szféra Magyarországon, ezért úgy érzem, a Madoke egy kincs szakmai és közösségi szempontból egyaránt. A dokumentumfilmezés mindig egy misszió, nehéz belőle megélni, nehéz a közönséghez eljuttatni a filmeket, amiket évekig forgatsz, mint egy magányos farkas, rengeteg áldozattal és lemondással jár, éppen ezért nagyon jó érzés ezt az élményt másokkal is megosztani. A jelenlegi elnökségnek rengeteg remek kezdeményezése és programja van: a 444 Jeti Mozija online elérhetővé teszi az elmúlt évek magyar kreatív doksijait, köztük az előző filmünket, A monostor gyermekeit, és a Márai Kultban is rendszeres vetítéseket szerveznek. A nagy presztízsű nemzetközi dok.incubator workshopot elhozták Magyarországra, ahol magyar alkotók is fejleszthették a filmterveiket, ezzel becsatolva a magyar dokumentumfilmet a nemzetközi piacra. Rendszeresen bográcsozunk, van hírlevelünk, és kialakult egy közösség, ami összefogja a szakmai közeget.

A nemzetközi piacon a dokumentumfilm műfaja egyre népszerűbb lett, de a minőség a streamingszolgáltatóknak is tulajdoníthatóan romlott. Te hogy látod most a műfajt?

A Sundance-en volt lehetőségünk jobban megismerni az amerikai forgalmazási piacot. Sokan mesélték, hogy volt egy felfutása a dokumentumfilmnek a streamingszolgáltatók körében a koronavírus előtt, amikor felfedezték a művészibb filmeket, megvásárolták őket, és nagyon jó üzleteket kötöttek. A Covid közben népszerű lett a műfaj, és sztenderdizálódott is a forma. A szolgáltatók megtudták, hogy mire vevő a közönség, mit néznek meg sokan. Ettől szerintem formailag bemerevedett a streamingekre gyártott tartalom. Most nagyon sok, híres emberekről szóló dokumentumfilmet vásárolnak, vagy true crime-sorozatokat, dramatizált betétekkel. A járvány utáni gazdasági válság miatt pedig valószínűleg nem mernek a cégek kockáztatni szerzői vagy feliratos filmekkel. Gazdaságilag most nincsen jó helyzetben a dokumentumfilmes piac, pedig nagyon jó lenne, ha ez a műfaj nagyobb megbecsülést kaphatna. Azt viszont látom a fesztiválokon – és jó érzéssel tölt el –, hogy a dokumentumfilmeket mindenhol imádják.

A boldogság ügynöke május 2-tól látható a magyar mozikban.