A fizikusok valamiért extrém módon vonzódnak a macskákhoz. Albert Einsteinnek is volt macskája, Isaac Newtonnak is, Nikola Teslának is, és – bár ez talán a legkevésbé meglepő – Erwin Schrödingernek is. A macskák pedig egy évszázados dilemmával hálálják ezt meg a tudósoknak: a kérdéssel, hogy vajon hogyan tudnak mindig a talpukra esni. A jelenséget régóta tanulmányozzák már, az egyik úttörő ebben a 19. században James Clerk Maxwell volt, aki változatos magasságú ablakokból dobált ki macskákat, hogy megpróbálha matematikailag lemodellezni a zuhanási pályájukat. Később átevezett az elektromosság és a mágnesesség vizsgálatára, a nevét máig őrzik a Maxwell-egyenletek, a Maxwell-eloszlás, és még több tankönyvnyi híres fizikai felfedezés.
Maxwell egyébként azzal a megoldással állt elő, hogy a macska a mancsainak kinyújtásával illetve behúzásával kontrollálja a rá ható forgatónyomatékot, és így navigálja magát zuhanás közben stabil állapotba, talppal lefelé. A következő nagy áttörés a területen az 1800-as évek végére datálódik, és egy Étienne-Jules Marey nevű francia tudós nevéhez fűződik. Ő egyébként igazi polihisztor volt, a kardiológia, a repülés, és a fotózás területén is maradandót alkotott. Ő fejlesztett ki egy másodpercenként 12 fénykép készítésére alkalmas kamerát, amivel zuhanó macskákról készített felvételeket. Az erről készült tanulmányát 1894-ben jelentette meg a tudományos világban már akkor is abszolút mértékadónak számító Nature magazin. Ő szintén arra jutott, amire Maxwell: a macska a lábaival kormányozza magát zuhanás közben az eséshez legbiztonságosabb pozícióba.
A következő népszerű teóriával 1969-ben állt elő két amerikai fizikus a Stanford egyetemről: ők azt figyelték meg, hogy a macska esés közben a törzse első és hátsó részét ellenkező irányba csavarja, és ezzel stabilizálja a testhelyzetét szabadesésben. Később ez kiegészült egy olyan elmélettel, hogy a macska a farkát egyfajta propellerként használva egyensúlyozza ki magát. A legújabb fejleményt pedig Gregory J. Gbur amerikai fizikus (azon belül a fénytan professzora) hozta, aki 2019-ben egy egész könyvet írt Zuhanó macskák és az alapvető fizika címen, amit a Yale elitegyetem adott ki. A könyvben Gbur arra jut, hogy az összes teória Maxwell óta egyszerre igaz, és a macskák mindegyik trükköt alkalmazzák a talpra eséshez, egyedileg változó módon és arányban.
Mostanra biztosan felmerült már mindenkiben a kérdés, hogy ugyan miért olyan érdekes ez a kérdés, hogy ekkora erőkkel kutatják a fizikusok. A fő érv sokáig a klasszikus hegymászó-bölcsesség volt, a „mert ott van” (amit egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem a Mount Everest első megmászója, Edmund Hillary mondott, hanem egy George Mallory nevű hegymászó, aki az Everesten halt meg, és máig nem tudni, hogy felért-e a csúcsra évekkel Hillary előtt). Az utóbbi években azonban váratlan aktualitást nyert a téma, a robotikában, azon belül is az egyre népszerűbb humanoid vagy állat formájú robotok építésekor lett kulcsfontosságú, hogy a robotok hogyan tudnak egyensúlyban maradni, vagy az egyensúlyukból kibillenve stabilizálni a helyzetüket, akár esés közben, akár utána. Ehhez pedig sokat tanulhatnak az esés világbajnokaitól, a macskáktól.
A macskák talpra esését egyébként nemcsak a fizikusok, de az állatorvosok is előszeretettel vizsgálják, és ámulattal nézik az eredményeket. Egy 1980-as évekből származó, New York-i állatorvosok eseteit összegző tanulmány például kimutatta, hogy a magasról (a helyszínből adódóan jellemzően felhőkarcolók ablakaiból) leeső macskák meglepően nagy része, az adatok szerint 90 százalékuk túléli a zuhanást, a rekorder egy 32. emeletről, 130 méteres magasságból az aszfaltra eső jószág volt. Talpra esett, kitört pár foga, a tüdejével volt egy kis probléma, de két nap ápolás után az állatorvos gyógyultan engedte haza. Ebből a tanulmányból a leginkább zavarba ejtő az a megállapítás, hogy a magasról leeső macskák sérülései a hetedik emeletig átlagosan egyre súlyosabbak, de innentől minél feljebbről zuhannak le, annál enyhébb sérülésekkel ússzák meg.